"Azt a méltóságot, amire a haldoklás során vágyunk, abban a méltóságban kell megtalálni, amellyel éltünk. Az ars moriendi tehát valójában ars vivendi, azaz a halál művészete az élet művészete. A befejeződő élet éveinek tisztessége és nagyszerűsége a valódi mércéje annak, ahogy meghalunk. Nem az utolsó hetek vagy napok eseményei alapján formálódik meg az az üzenet, amely emlékezetes marad, hanem a megelőző évtizedek folyamán. Aki méltósággal élt, az méltósággal is hal meg."
(Sherwin B. Nuland: Hogyan halunk meg?, Akkord Kiadó, 2002. p. 229)
"Az emberiség, a sok egyéni tehetségtől eltekintve, ugyanolyan része az ökoszisztémának, mint bármely más állat- vagy növényfaj, s a természet nem tesz különbséget közöttük. Attól, hogy meghalunk, a világ tovább él. Azért adatik meg számunkra az élet csodája, mert billiónyi élőlény előkészítette számunkra, mielőtt elpusztult - bizonyos értelemben értünk is. Így idővel mi is meghalunk, hogy mások élhessenek. Az egyén tragédiája eképp a folytatódó élet győzedelmeskedése a természetben.
Mindez még értékesebbé tesz számunka minden órát, és megköveteli, hogy életünk hasznos és eredményes legyen. Ha munkánk, örömünk, sikereink és kudarcaink révén valamennyien hozzájárulunk a folyamatossághoz nem csupán fajunk, hanem az egész természeti egyensúly terén, a számunkra kimért időben méltóságunknak része lesz a halál elkerülhetetlenségének elfogadása is." (i.m. p. 228)
A halál tabu. De nem volt mindig az, és talán nem is kellene annak lennie.
Volt az életemben egy időszak, amikor többet találkoztam vele: amikor AIDS tanácsadóként is dolgoztam. Sokat tanultam azoktól az emberektől, akikkel akkor találkoztam. És sokat tanultam azoktól is, akikkel a pszichoterápiás munkám során kellett a halál megjelenésével találkozni, készülni az elkerülhetetlenre.