Megfojt a múltam - egy nehézlégzéssel jelentkezett úr terápiája

 

Rég volt, de igaz volt. Még a rendszerváltozás időszakában történt. Ma már bizonyára másként emlékszünk arra az időszakra, a 90-es évek elején. Ez a történet oda kapcsolódik. És nem éppen szokványosan. Sőt: inkább a másik oldalról, amiről talán azóta is keveset beszélünk. Ha pedig igen, akkor is inkább többé-kevésbé ellenséges attitűddel. Nem politikáról, társadalomról szól ez a történet: egy emberről, egy ember életéről és annak értékléséről. Önmaga számára. Elszámolás önmagával. Talán önmagán túlmutató tanulsága is van: ezt ki-ki döntse el maga. De számomra mindenképpen tanulsága van: eljön az idő, amikor szembe kell nézni leélt életünkkel, és ha másnak nem is, de önmagunknak számot kell róla adni. Igazából akkor még fiatal pszichológusként legalább annyit kaptam, mint amennyit adtam ebben a terápiában.
Az elmúlt években is sokat gondoltam rá. Foglalkoztatott a gondolat: meg kéne írni. Aztán persze nem tettem meg. Igazából most sem szakmai folyóiratba illő módon teszem. De teszem. Mert a találkozás X. úrral, a vele folytatott közös munka bár pályafutásom egyik legrövidebb terápiája volt, mégis valamiért az egyik legemlékezetesebb is. Ma is magam előtt látom őt hátrafésült ősz hajával, elmaradhatatlan kardigánjában, határozott tartásával és hanghordozásával.
 

Tovább....

 

Bookmark and Share